Hogyan alkotott Walt Disney, a világ legismertebb rajzfilmkészítője?
Egy egyszerű stratégia beszédíráshoz
Ha a beszédírási, alkotási folyamathoz keresel egy jól működő, egyszerű útmutatót, akkor a Disney stratégiát érdemes megismerned.
Ha azok közé tartozol, akik nem szeretik túlbonyolítani a dolgokat, de kedveled az átlátható, gyakorlati eszközöket, akkor a Disney stratégiát szeretni fogod.
Mi az a Disney alkotási stratégia?
Walt Disney, a világ leghíresebb rajzfilmkészítője munkatársai szerint három, jól elkülönülő fázisban alkotott. Az első fázis az álmodóé. Először is végtelen teret biztosított fantáziájának, álmodozott (máskülönben hogyan juthatott volna eszébe a Disney-land?!). Aztán következett a megvalósító fázisa, aki végiggondolta, hogy a csodás álmokat hogyan lehet lehozni a földre. A harmadik fázisban lép színre a kritikus - aki nem azt vizsgálta, miért nem lehet valamit megoldani, hanem azt kutatta, mik lehetnek az esetleges veszélyek, akadályok, s azok hogyan előzhetők meg, hogyan győzhetők le.
Állítólag Disney az egyes fázisokat olyannyira elkülönítette, hogy a cégnél külön szobák álltak rendelkezésre az álmodónak, a megvalósítónak és a kritikusnak.
Az álmodó
Az álmodó látja meg a nagy képet, a végcélt, a vágyott jövőt.
Az alkotási fázis kezdete: ötletbörze, brainstorming, hívhatod bárhogy. Lényeg, hogy engedd szabadjára a fantáziádat, engedd meg, hogy szűretlenül, cenzúrázatlanul előjöjjön minden, ami a témával kapcsolatban eszedbe jut. Lehetnek asszociációk, metaforák, történetek, de akár azt is elképzelheted, milyen szemléltetőeszközöket használnál - akár egészen vad ötleteid is jöhetnek, és ez rendjén is van. Sőt! Kívánatos! Ez olyasmi, mint amikor elmész gombászni, találsz csomóféle gombát, de fogalmad sincs, melyik ehető és melyik nem. (Bár állítólag egyszer mindegyik ehető.) Szedd össze az összeset, amit találsz, ne az legyen, hogy a külseje alapján pont a legfinomabb gombát hagyod ott, és csupa mérgesgombával szeded tele a kosaradat. Majd elviszed a gombaszakértőhöz. Ő majd megmondja. Te csak szedegessed a gombát. Ez még a gyűjtögetős fázis.
Tedd: Vedd elő a pajkos éned, s engedd szabadon garázdálkodni! Mindent írj le, ami jön, még ha teljesen elborult ötletnek is tűnik. Lehet, hogy épp arról fog eszedbe jutni a tuti.
Ne tedd: Nagyon fontos, hogy ebben a szakaszban ne akard strukturálni, és főleg ne dobd ki az ötleteidet, “mert azt ilyen közönség előtt nem mondhatom”. Az se zavarjon, hogy a gondolatfoszlányok semmi összefüggésnek még csak jelét sem mutatják. Azzal egy másik fázisban foglalkozunk. :)
Az álmodó kérdései: Mi a cél? Miért ne? És még mi minden?
A megvalósító
A megvalósító az, aki az álmokat lehozza a földre. Azt vizsgálja, hogy hogyan lehet az álmokat megvalósítani, és melyek a legcélravezetőbb eszközök hozzá. Itt jön be a képbe a szerkezet. Érdemes a célt, a beszéd üzenetét röviden, tömören megfogalmazni (6-7 szóban). Ezután kiválogatjuk, mely gondolatokat, építőkockákat használjuk fel a műhöz, hogyan kötjük össze, milyen logika mentén haladunk, milyen kötőanyagot használunk, a közönséghez szabjuk a stílust, a metaforákat, a vizuális eszközöket, időkerethez alkalmazkodunk…
Tedd: Fogalmazd meg 6-7 szóban a beszéded üzenetét! Készíts vázlatot, csoportosítsd a gondolataidat! Érdemes lehet időkeretet szabni ennél a fázisnál, így talán könnyebb megelőzni, hogy túlságosan elmerülj a részletekben.
Ne tedd: Vigyázz, nehogy átcsapj végtelen kutatásba. Ha csak arra van szükséged, hogy megnézd, melyik évben született Walt Disney, akkor ne olvasgass a gyerekkori hányattatásairól… (öööö)
A megvalósító kérdései: Hogyan? Mik a legcélravezetőbb eszközök?
A kritikus
A kritikus éned nem azt keresi, hogy miért vagy hogyan nem lehet megvalósítani az ötleteidet. A kritikus éned feladata ezekre a kérdésre találni válaszokat: Hogyan lesz még jobb? Mitől fog működni? Mik a lehetséges veszélyek, hogyan tudjuk őket kiküszöbölni? Mik a lehetséges akadályok? Hogy tudunk átlendülni rajtuk? A kritikus kívülről nézi a művet: mennyire érthető? Mennyire logikus, mennyire követhető? Átmegy az üzenet?
Van egy ilyen mondás: amikor írsz, öld meg a kedveseidet. (Több mindenkinek tulajdonítják, Arthur Quiller-Couch a legvalószínűbb és legkorábbi forrás.) Mit jelent ez? Ha az a motívum nem oda való, hiába tök jópofa, vagy éppen művészi, eredeti metafora, csodás történet - ha nem visz közelebb a célhoz, akkor kuka. A beszédírásnál a kritikus az, aki lemetszi a fölösleget, hogy a lényeg még tisztábban tudjon ragyogni. Gondolj bele: a gondos gazda, ha igazán jó bort akar, a szőlőtőkéket körültekintően megmetszi. Tavasszal rügyvizsgálatot tart, és azokat hagyja meg, amelyekből szép, egészséges hajtás fejlődhet. A túlterhelés a minőség rovására megy.
Tedd: Képzeld el, hogy nem a saját beszédedet olvasod, és semmit nem tudsz a témáról. Minden világos, logikus? Mi lehet belőle kihagyni? Kell-e valahol hozzátenni?
Ne tedd: Ne vedd el a saját kedvedet! A kritikusnak nem az a feladata, hogy lelombozza az álmodót. Ne azt keresd, hogy miért nem fog sikerülni, hanem azt, hogy mitől lesz még jobb!
A kritikus kérdései: Hogyan lesz még jobb? Mitől fog tuti biztosan működni? Lehetséges veszélyek? Akadályok? Hogy küszöböljük ki őket?
Egy mindenkiért, mindenki egyért
Olvasás közben talán észrevetted, hogy egyik fázist testhezállóbbnak érzed, mint a másikat. Különbözőek vagyunk. Akadnak álmodó típusok, akik mindig tele vannak ötletekkel, de a megvalósítás nehezükre esik. Aztán vannak a megvalósítók, akik talán nem tartják magukat (elég) kreatívnak, ugyanakkor ők tudják lehozni a földre az álmokat. Egy álmodó és egy megvalósító: micsoda páros!
És mi lesz a kritikussal? Ő tartja a gyertyát?
Nem! Az álmodó és a megvalósító tökéletesnek tűnő kapcsolatát a kritikus teszi teljessé. Ő meglátja azokat a hibákat is, melyeket az első kettő nem vett észre (mert túl közelről nézik a művet).
Buktatók
Hiába érezzük magunkat egyik vagy másik fázisban kényelmesebben, a teljes képhez mind a három fázisra szükség van. Az építkezéshez is kell az igény, az álom, aztán jön a tervező, kivitelező, de hogy minden rendben legyen, ott a műszaki ellenőr. Fontos, hogy mindegyik szereplő a helyén legyen.
Egy álmodónak nehezére esik elkezdeni a favágós, strukturálós részt, és még nehezebb utána a saját művében meglátni a hibákat - hiszen az ő fejében ott van minden.
Egy megvalósító típusnak talán az esik nehezére, hogy szabadjára engedje a fantáziáját, kitörjön a keretek közül, mert ott érzi jól magát.
Egy kritikus hajlamú akkor is talál a kákán csomót, ha nem keresi. Egyszerűen csak meglátja. Nekik az első fázisban az a kihívás, hogy ne oltsák le egyből saját magukat, ne cenzúrázzanak MÉG.
Hogyan járj túl a saját eszeden?
Ahogy állítólag Disney fizikailag is elkülönítette az egyes fázisokat (külön terem az egyes alkotói fázisoknak), úgy te is kipróbálhatod, milyen, amikor máshol, vagy máshogy ülsz.
Nekem ez válik be: Mindenek előtt készítek egy jó nagy adag teát vagy matét. Az álmodó fázisban a kanapé sarkába kucorodom papírral és ceruzával. Először is megfogalmazom a célt, nagyjából az üzenetet is, majd leírok mindent, ami a témával kapcsolatban eszembe jut. Hangulatomtól függően hallgatok zenét, vagy nem. Általában csendben alkotok. Amikor ezzel kész vagyok, tartok egy rövid szünetet, mozgok egy kicsit, iszom egyeft.
A megvalósító fázishoz vagy a kanapé közepére ülök és ölembe veszem a laptopot - a jegyzeteim meg szépen kéznél vannak ott a kanapé karfáján, vagy az íróasztalhoz ülök, ott gépelek. Írok egy vázlatot, majd a gondolatokat szépen csoportosítom az adott részhez, és kifejtem őket. Az első leírásnál még hagyom, hadd legyenek a mondataim elég kerekek, összefüggőek, de még csak kibontom, mit is akarok mondani. Amikor azt érzem, az íve már megvan, akkor jöhet a kritikus fázis.
A kritikus fázisban újra olvasom az írásomat, belejavítok, (ha írásos anyag a végtermék, akkor) címeket adok, formázom a szöveget. Hagyok egy kis időt, alszom rá egyet, és újra átnézem.
Az extra ajándék, hogy a szupertudatos barátaim között vannak nálamnál sokkal kritikusabb és strukturáltabb agyúak, akiket segítségül hívok, amikor érzem, hogy még nem tökéletes. Előfordul, hogy csak azt érzem, hogy valami valahol nem oké, de azt már nem tudom megmondani, hogy miért, vagy hogy lenne az. Ilyenkor segítséget kérek.
Az önismeret nagyon fontos eleme az alkotásnak.
Tudom magamról, hogy míg másnál ugyanolyan kritikus szemmel tudom szétcincálni, mint ahogy az én anyagaimat cincálják szét az én kritikusaim, a sajátommal ezt (még) nem tudom maradéktalanul megtenni. És eddig azt látom, sokan járnak hasonló cipőben.
Amikor egy beszédre készülsz, már az is sokat segít, ha egy barátodnak elmondod. Nem is kell, hogy értsen az előadástechnikai dolgokhoz, józan paraszti ésszel is rengeteget fog tudni segíteni.
Egyszer egy Hosszú Katinkáról szóló előadásra készültem. Gyakorlásul az úszóedzőmnek mondtam el - akinél én sokkal többet tudtam az előadástechnika rejtelmeiről, de mivel ő meg a témában volt járatosabb, egy olyan új gondolattal gazdagította a beszédet, hogy utána azt kaptam visszajelzésül valakitől: “Engem nem érdekel se az úszás, se Katinka, de az a gondolat nagyon megfogott.”
Akármelyik szerep is a legtesthezállóbb, gyakorlással a többiben is egyre kényelmesebben fogod magad érezni. Eleinte még gyakrabban fogsz a kevésbé megszokott szerep(ek)ből kizökkenni, és emlékeztetned kell magad, hogy visszatérj a szerep munkakörében foglalt feladatokhoz. Ahogy egyre többet csinálod, idővel egyre könnyebben fog menni.
A gyakorlás már csak ilyen.
Meghozza gyümölcsét.
